Molnár Ráhel Anna írása
Az úgynevezett népet – és a fogalom koronként változó jelentéseit – tematizáló festészet valamiért mindig kényes terület. Romantikus tanmesék, patetikus arcok, paraszthősök vagy egyszerű tréfa, a legtöbb esetben csak „a másik oldalról”, idegenként tekinthetünk az ábrázolt arcokra. Vagy felülről, de mindenképpen bizonyos távolságból. A távolságot pedig gyakran nem pusztán az eltelt idő indokolja, hanem a „mi” és „ők” alaphelyzet, vagy esetleg az erőltetett segíteni akarás.
Szabó Eszter tenyérnyi, puha akvarelljein tompa színek futnak szét, kicsi emberi életek képeit merevítve ki. Egy mindnyájunk által nagyon jól ismert – vagy ismerni vélt – jellegzetesen magyar kispolgári személyiség és életút különböző megtestesüléseit sűríti apró papírlapjaira. Nem annyira önálló személyek, mint a levegőtlen és penészes panelatmoszféra jelenik meg más-más testben, idősödő, petyhüdt és végzetesen néma emberekben. Szív- és érrendszeri problémák, lenge otthonka, papucs. Világos mezőben, légüres térben, közegüktől megfosztva teszik közszemlére őket. Eltorzult arcok, szétfolyó háj és megannyi bizalmatlanul fürkésző tekintet.
A fiatal képzőművész következetesen viszi végig, voltaképpen kizárólagosan egyszerűségében működő témáját – vagy inkább kutatási területét: a mindennapok eltűnőben lévő, saját sorsába végleg beletörődött és belelustult embermodelljét. Alkotói folyamata három fázisból áll: egyfajta megfigyelő jelenlét után fotódokumentációkat készít az utca emberéről, majd ezeket felhasználva hoz létre akvarelleket, animációkat, videókat.
Képei egyrészt azért izgalmasak mert Szabó a realizmus egészen furcsa, itthon szokatlan formáját űzi. Nála bárhogy is keresem, nem találok se gúnyt, se (ál)együttérzést vagy heroizálást. Egyszerűen papírra festi, sőt, talán inkább csak vázolja az arcokat. Munkáiban az egészen közeli és szomorúságukban bájos jelenetek olyan mételyező vonzerővel bírnak, amit csak az az őszinteség indokolhat. A festő őszintén tekint modelljeire, és egyszerűen lefesti őket.
Az akvarelleken Szabó Eszter a magyar mindennapok jellegzetes szereplőit, a nejlonzacskóval vagy pungával felfegyverkezett, 60-as 70-es éveiben járó generáció életét feszíti papírlapra. A sorozat viszont ezen túllépve kollektív kiábrándultságot és unalomérzetet közvetít, ami egy egész társadalom lélekállapotát hordozza, kortól, foglalkozástól, osztályoktól függetlenül. Az akvarellképek igazi hatása abban áll, hogy a már-már mese szintjére került jelenségeken keresztül modellezi társadalmi viselkedésünket, s talán nem is tudatosan.
Szabó ugyan továbbviszi ezt a modellt olajképein is, de ezek nélkülözik az erőt, ami az akvarellekben megvan. Akvarelljei valójában vázlatok. Piszkos babaszíneikkel, odavetett, eltorzult formáikkal viszonylag tiszta kivonatát adják az ábrázolt ember- és társadalommodell mindennapjainak. Az olajképek ehhez képest elkerülhetetlenül „megcsináltak” lesznek, a kivonat pedig megkeményedik. Ugyanez vonatkozik a 2015 című projektre, az olajképek animált változataiból készült videókra, ahol fiatalságukba ragadt öregemberek beszélnek vagy panaszkodnak életükről. Nagy kérdés, hogy ezt miért angolul teszik, hiszen ezzel épp a valamiféle közös tudáson és emlékezeten alapuló hatás vész el, amit az eredeti akvarellek még hordoznak. Ennek helyére pedig a megcsináltság, egyfajta mesterséges professzionális igény lép.
Az olajképek és az animációk viszont a feldolgozás feldolgozásai – mindez túl sok. A valaha erős őszinteség megkopik, az arcok önmaguk karikatúráivá válnak, a sorsközösség érzete is eltűnik. Az akvarelleken nem érzem, hogy mindenáron mondani akarnának valamit, egyszerűen csak léteznek. Ezt a létezést pedig nem tudja reprodukálni az animált olajképek technikai precizitása és vizuális ingercsokra. Az őszinteségből maradt a puszta hatásra irányuló akarat. A lényeg viszont sajnos elveszett.
