Faiskola

Molnár Ráhel Anna írása

Az úgynevezett népet – és a fogalom koronként változó jelentéseit – tematizáló festészet valamiért mindig kényes terület. Romantikus tanmesék, patetikus arcok, paraszthősök vagy egyszerű tréfa, a legtöbb esetben csak „a másik oldalról”, idegenként tekinthetünk az ábrázolt arcokra. Vagy felülről, de mindenképpen bizonyos távolságból. A távolságot pedig gyakran nem pusztán az eltelt idő indokolja, hanem a „mi” és „ők” alaphelyzet, vagy esetleg az erőltetett segíteni akarás.

Szabó Eszter tenyérnyi, puha akvarelljein tompa színek futnak szét, kicsi emberi életek képeit merevítve ki. Egy mindnyájunk által nagyon jól ismert – vagy ismerni vélt – jellegzetesen magyar kispolgári személyiség és életút különböző megtestesüléseit sűríti apró papírlapjaira. Nem annyira önálló személyek, mint a levegőtlen és penészes panelatmoszféra jelenik meg más-más testben, idősödő, petyhüdt és végzetesen néma emberekben. Szív- és érrendszeri problémák, lenge otthonka, papucs. Világos mezőben, légüres térben, közegüktől megfosztva teszik közszemlére őket. Eltorzult arcok, szétfolyó háj és megannyi bizalmatlanul fürkésző tekintet.

A fiatal képzőművész következetesen viszi végig, voltaképpen kizárólagosan egyszerűségében működő témáját – vagy inkább kutatási területét: a mindennapok eltűnőben lévő, saját sorsába végleg beletörődött és belelustult embermodelljét. Alkotói folyamata három fázisból áll: egyfajta megfigyelő jelenlét után fotódokumentációkat készít az utca emberéről, majd ezeket felhasználva hoz létre akvarelleket, animációkat, videókat.

Képei egyrészt azért izgalmasak mert Szabó a realizmus egészen furcsa, itthon szokatlan formáját űzi. Nála bárhogy is keresem, nem találok se gúnyt, se (ál)együttérzést vagy heroizálást. Egyszerűen papírra festi, sőt, talán inkább csak vázolja az arcokat. Munkáiban az egészen közeli és szomorúságukban bájos jelenetek olyan mételyező vonzerővel bírnak, amit csak az az őszinteség indokolhat. A festő őszintén tekint modelljeire, és egyszerűen  lefesti őket.

Az akvarelleken Szabó Eszter a magyar mindennapok jellegzetes szereplőit, a nejlonzacskóval vagy pungával felfegyverkezett, 60-as 70-es éveiben járó generáció életét feszíti papírlapra. A sorozat viszont ezen túllépve kollektív kiábrándultságot és unalomérzetet közvetít, ami egy egész társadalom lélekállapotát hordozza, kortól, foglalkozástól, osztályoktól függetlenül. Az akvarellképek igazi hatása abban áll, hogy a már-már mese szintjére került jelenségeken keresztül modellezi társadalmi viselkedésünket, s talán nem is tudatosan.

Szabó ugyan továbbviszi ezt a modellt olajképein is, de ezek nélkülözik az erőt, ami az akvarellekben megvan. Akvarelljei valójában vázlatok. Piszkos babaszíneikkel, odavetett, eltorzult formáikkal viszonylag tiszta kivonatát adják az ábrázolt ember- és társadalommodell mindennapjainak. Az olajképek ehhez képest elkerülhetetlenül „megcsináltak” lesznek, a kivonat pedig megkeményedik. Ugyanez vonatkozik a 2015 című projektre, az olajképek animált változataiból készült videókra, ahol fiatalságukba ragadt öregemberek beszélnek vagy panaszkodnak életükről. Nagy kérdés, hogy ezt miért angolul teszik, hiszen ezzel épp a valamiféle közös tudáson és emlékezeten alapuló hatás vész el, amit az eredeti akvarellek még hordoznak. Ennek helyére pedig a megcsináltság, egyfajta mesterséges professzionális igény lép.

Az olajképek és az animációk viszont a feldolgozás feldolgozásai – mindez túl sok. A valaha erős őszinteség megkopik, az arcok önmaguk karikatúráivá válnak, a sorsközösség érzete is eltűnik. Az akvarelleken nem érzem, hogy mindenáron mondani akarnának valamit, egyszerűen csak léteznek. Ezt a létezést pedig nem tudja reprodukálni az animált olajképek technikai precizitása és vizuális ingercsokra. Az őszinteségből maradt a puszta hatásra irányuló akarat. A lényeg viszont sajnos elveszett.

Nagy Viktória írása

Ismertem egy Roland nevű fiút. Tizenöt éves korom környékén majdnem minden hétvégét együtt töltöttünk, egy társaságban. Akkoriban kezdtem anyukám nagy szomorúságára éjszaka kimaradozni, inni és cigizni. Nem történtek ezekben az időkben olyan nagyon különös dolgok, csak elkötöttük a biciklijeinket, találkoztunk egy bolt előtt, vettünk néhány sört és kiültünk a parkba.

Azt hiszem, Szabó Eszter, fiatal képzőművész is ismeri Rolandot. Mintha emlékeimből kiemelve festette volna meg ezt az örökké kissé félrefordított ellenzős baseballsapkás fiút, aki hol fekete, hol más színű halálfejes pólót, sportos, kapucnis, szürke melegítőfelsőt és szűk farmernadrágot viselt. Szemüvege nem volt, de az elmúlt hét év alatt ez változhatott. Bmx-ezett, ritkán járt be a szakiskolába, sokat veszekedett az apjával, imádta a hörgős hardcore zenekarokat és a koncerteken ököllel zúzni a tömegben.

Amikor először megláttam Szabó Eszter Roland című festményét, majd animációs filmjét, valamilyen furcsa „ismerős és mégis ismeretlen-érzése” kerített hatalmába. Egyszerre szembesültem a régi haverom sztereotip voltával és a jövőjéről festett elkeserítő képpel, amelyet a saját életem cseppet sem kecsegtető képének is éreztem egyben. Rettegek attól, hogy rájövök, én is tagja vagyok annak a fiatal generációnak, aki „a saját fiatalkorában él egészen élete végéig.”

A felnőttek fejlődésének három elméleti megközelítése létezik. Biológiai szempontból az egyén számára a fejlődés véget ér egy ponton, ahonnan fokozatos hanyatlás következik. Egy másik megközelítés szerint a biológiai érés tulajdonképpen véget ér, de a hanyatlás nem kezdődik meg, mert a felnőttek és idős emberek még szerepet játszanak a kultúra továbbörökítésében, reprodukciójában. Szabó Eszter idősekről készített portréit 2010-ben az utóbbi szemlélet szerint alkotta meg. A gondolatot az olajfestmények animálásával erősíti meg. Az Adamról, Kathiról, Rolandról, Sylvie-ről, Markról festett reprezentatív portrék videoloopban mozogni és beszélni kezdenek.

Roland, az idős ember a 2000-es évek fiataljainak öltözékében ül, sötét háttér előtt. Egy négyperces videórészletben szuszog, horkant, lélegzik, majd elkezd arról beszélni, hogy a mai fiatalok milyen furcsák, idegenek számára, mint a csontvázak. Saját fiatalkorára úgy emlékszik vissza, mint ami értékesebb, tartalmasabb volt, hiszen ő még találkozott a barátaival, elmentek biciklizni, gördeszkázni és partizni amellett, hogy néha otthon ültek és számítógépes játékokkal játszottak.

A generációk között azonban nincs is olyan nagy szakadék, mint az elsőre tűnhet az idős Roland szavaiból. Nem a fiatalok ellenállása, teljes szembefordulása a jellemző, hanem egy folyamat, amelyben az ifjabb generáció következtetéseit levonva kapcsolódik az őt megelőzőhöz. Így tehát a szülők, nagyszülők nem mentesülnek a felelősség alól, nem függetleníthetik magukat a lázadó fiatalságtól, hiszen ők gyakorolták rájuk a legnagyobb hatást, nem kevésbé jelentős hatást, mint a kortársak. Szabó Eszter a jelenkori idősek hozzáállását vizsgálja az őket követő generációhoz. Következtetései alapján a mai, húszas éveikben járó fiatal felnőttek nyugdíjas éveikben hasonló kapcsolatban, viszonyban fognak állni az ifjakkal.

Sok összetevős a Szabó Eszter figurái segítségével vázolt világkép. Vizsgálatához figyelembe kell venni az egyén pszichológiai és biológiai adottságait, valamint a szociális és gazdasági környezetet, és ezek kölcsönhatásait. A mi ipari társadalmunk lakóira a jelen helyzet alapján valóban ilyen egyértelműen rásüthető a változás, a változtatás képtelensége? Egymástól elszigetelődött, fekete kis szobában üldögélő, elhízott, belenyugvó idős emberek leszünk, akik serdülőkoruk emlékeit dédelgetve várják az elkerülhetetlent? Hogyan értékelik valójában az öregek az életet, saját korábbi életüket és a jelen társadalmát?

A magam részéről szeretnék hinni a harmadik elméletben, amely nem hagyja figyelmen kívül egyik fent említett vizsgálati aspektust sem. A felnőtt fejlődés kulturális megközelítése szerint az egyes emberek számára a fejlődés egy egész életen át tartó folyamat, melyben a biológiai, pszichológiai és szociális tényezők az egymást követő életszakaszokban kulturális és történelmi körülményektől is függően szerveződnek. Az aktív alkalmazkodás képességével ebben a folyamatban mindig új élményekkel gazdagíthatjuk magunkat, új felismerésekre ébredhetünk.

Azt hiszem, Roland egy kicsit örülne neki, ha mutatnék neki egy festményt, amely idős korából származik. De nem fogok vele újra találkozni és minden bizonnyal nem volt ott 2010-ben a Derkovits-ösztöndíjasok kiállításán sem. Vélhetően még az interneten sem fedez fel ma egyetlen kortárs művészeti honlapot sem. Nekem marad a szembesülés a kiállítóterek falain, ahol Szabó Eszter öregekről alkotott festmény- és videósorozatával megrázóan kegyetlen ítéletet mond ki.

Dózsa Kamilla írása

2' 47", HD videoloop, 2010

Szabó Eszter Mária című videoloopjának alapja egy középkorú, tagbaszakadt nőt ábrázoló olajkép, ami megelevenedik, saját külsejét, és megfestésének módját szidja, kritizálja. A nő szemei kicsik, mélyen ülők, a szája keskeny. Elégedetlenül lefelé biggyedő ajka és összehúzott tekintete megkeseredetté, kötekedővé teszi megjelenését. Rúzsa, ékszerei és szőrmegalléros kabátja az eleganciára való törekvést mutatják. Hangja sopánkodó, kissé torz. Mozgása eleven, élénk fejrázás és a levegő mély, ideges beszívása következtében a mellkas eleven mozgása kíséri a panaszokat.

Már első ránézésre is „besavanyodott” hatást kelt, de azért igyekszik kicsinosítani magát. Ám teste felett már eljárt az idő, amin kisugárzása sem javít, hisz csak úgy árad belőle az élettel és önmagával szembeni elégedetlenség. Mondanivalóját már mind ismerjük, hallottuk jó párszor, de már elsőre sem hatott ránk túlzottan. Bizonygatja, hogy önmaga miatt fontos mindaz, amit felsorol, az önképe függ tőle, saját magáért akar jól kinézni. Ám többször világosan felsejlik, hogy valójában a megfelelni vágyás, a mások felé mutatott álcájának megsértése, lerombolása a problémája. Viselkedésével nem nagyon lopja be magát a szívünkbe, így sajnálni se tudjuk mint Szabó leleplező tettének áldozatát.

Megjelenése és mondatai egyaránt sztereotipak, megunásig ismerős minden szava, gesztusa. Emiatt nehéz eldönteni róla, vajon autonóm egyéniség-e, akit ezúttal eredeti, megszokott közegétől – mondjuk egy buszmegállótól vagy piactól – függetlenül látunk. Esetleg egy típus, amely a társadalom egy jellegzetes csoportját képviseli, s amelynek tagjaival mi is szembetalálkozunk nap mint nap.

Ezt a benyomást erősíti a videó képkivágása, ami kiemeli Máriát természetes környezetéből, semleges, üres térbe helyezésével az alkotó megnehezíti a szituáció, a szereplő helyzetének azonosítását. Nem kapunk semmilyen támpontot előzményekről, okokról, csak hirtelen ránk zúdul a panaszfolyam. Mária beszéde eleinte monológszerű, ami mindenkinek szólhat, csak úgy, a nagyvilágba, ha már nincs senki, aki meghallgatná. A kisebb szünetek és a „nekem igenis számít” bizonygatása elmozdítják a párbeszéd felé a helyzetet, ám a beszélgetőpartnert Szabó Eszter nem mutatja meg. Talán a másik félnek nem is a képmezőn a helye, hisz Mária a művész munkáját kritizálja. Szabó alakjai életre kelnek, saját identitással rendelkeznek: beszélnek alkotójukhoz, mozognak, megvan a maguk határozott véleménye, csak épp helyüket nem tudják elhagyni. A felháborodott panaszkodásból arra következtethetünk, hogy viszonyuk nem mindig felhőtlen, sőt erőpróbákkal tarkított. A képmezőkön jelennek meg a művész alkotás közbeni dilemmái; a beszélő festmények az alkotófolyamat során változó, átalakuló koncepció metaforáinak tekinthetők.

Többszöri megtekintés után egyre inkább múlik a felszínes megközelítés, Mária kezd többnek tűnni nevetséges vagy szánalomra méltó középkorú nőnél. Szociológiai elemzésként is elfogadható karakterrajzot kaphatnánk, azonban Szabó ezt elvicceli, a színpadias gesztusokkal, karikatúraszerű megjelenítéssel túlzásba esik, ezzel elvesztve az ilyen elemzésektől elvárt objektivitást. Így a videó olyan, mint egy szórakoztató gif, aminek komolytalanságát azonban megingatja a műbe csempészett művész-alkotás viszony.

(Farkas Zoltán: Viszálykodás a Műcsarnok körül. Nyugat 1931/2)

http://comment.blog.hu/2012/11/29/az_mtv_azt_sem_tudja_hol_a_mucsarnok?fb_action_ids=4079675354559&fb_action_types=og.likes&fb_source=aggregation&fb_aggregation_id=246965925417366

„Még fülünkbe hangzanak a Műcsarnok és a Képzőművészeti Társulat félszázados jubileumáról szóló émelyítő dicsérőbeszédek, dadogó, de méztől csepegő kommünikék, a nagyhangú ígéretek, az első magyar képzőművészeti intézmény hivatását hirdető kongó frázisok. Két éven keresztül jubiláltak és tósztoztak. Most pedig, mikor újra dolgozni kellene, most jelentkeznek az úgynevezett téli kiállítással, jelentkeznek egy tárlattal, mely úgy előkészítése és rendezése, mint kvalitása tekintetében végleges hozzá nem értéssel párosult rosszakaratról tesz tanúságot. Jelentkeznek egy tárlattal, melynek láttára teljes joggal háborodik fel minden önérzetesebb művész s teljes joggal jelenti ki, hogy elérkezett az az idő, mikor az eszközökben való válogatás nélkül kell rendet teremteni azon a helyen, hol közpénzekért kétségbeejtő dilettánsokat támogatnak, hajszálnyi reménységet nem nyújtó kép-pepecselőknek adnak teret s jó vagy rossz úton járó, de minden kétségen felül talentumos, munkás művészeket zárnak ki.”

http://index.hu/belfold/2011/11/08/orban_viktor_kameleon_kepeben_kerul_az_alkotmanyba/

„Konzervativizmus? Jó volna, ha nem élnének vissza oly gyakran ezzel a szóval. Ha valahol, a képzőművészeti tevékenységben, melynek egyre nagyobb mértékben kell mesterségbeli tudáson és tudatosságon, számításon, töprengő tervezésen alapulnia, a konzervativizmusnak legalább annyi jelentősége van, mint a mindent felforgatni akaró, minden kiélt szépség helyett új élvezetet ígérő modernségnek. Ez a modernség csakugyan nem ritkán szabados, merev formák híján gyakran engedi becsúszni a szélhámos tudatlanságot. Ha valaki ezzel szemben konzervatív, akadémikus, annál szigorúbban kell vigyáznia a tudás megállapítható mértékére, az iskolás szabatosságra, mely a tehetséget, sőt a zsenialitást éppenséggel nem zárja ki.”

http://index.hu/video/2012/11/30/futyulok_erre_a_demokraciara/

„Ha már most bemegyek a Műcsarnok mostani kiállítására és felteszem a konzervatív szemüveget és ragaszkodom a kipróbált hagyományokhoz, a megvizsgált tudáshoz, akkor, éppen akkor kell háborognom és bot után nyúlnom. A frissebb művészi irányok egy-egy véletlenül maradt finom vagy ügyes, vagy talentumos hajtását még csak felfedezhetem; de konzervativizmus csupán karikatúra formájában jelentkezik, magára aggatott, rosszul ellesett visszataszító külsőségekkel, mint megcsúfolása halott és eleven konzervatív mestereknek, kik itt, e tehetetlen uszályhordozókban bukkanhatnak legveszedelmesebb ellenségeikre.”

http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=603922

„Az előzménye e kiállításnak az ok, amiért ilyen üressé, ilyen sivárrá lett az, hogy a Műcsarnok művészi ügyeinek vezetése ma éppen e másodleöntésű konzervatívok kezében van, akik mint művészek az iskolás ötlettelenséget s némely modernek tagadhatatlan léhaságát egyesítik magukban. Ők a zsűri urai s a zsűrin keresztül a kiállítást saját képükre és hasonlatosságukra teremtették meg. Visszalökték tehát a frissebbek, a kevésbé iskolásak közül azt, akiben talentumot sejtettek s hogy mégis bennmaradt egy-egy modernebb íze mellett is kiváló mű, arról bizonyára nem ők tehetnek, azt félreismerték.”

http://index.hu/belfold/2012/11/22/megkezdodott_a_makovecz-akademia_terhoditasa/#

„Konzervatív először is az, amit ők festettek. És konzervatív, megbízható az olyan munka, amely ezt az önmagában is másodlagos külsőségek közt való botorkálást tehetetlenül használt, silány eszközeivel még mélyebbre süllyeszti.”

http://tervlap.hu/cikk/show/id/1612

„Most a fiatal, ha nem korra, hát művészetre frissebb művészek lázadoznak a Műcsarnok ellen. Ez természetes: az egészen megállapodottaknak nincs szükségük lázadásra. Hanem a Műcsarnok mai művészi szervezete a vérigsértett konzervativizmustól is megérdemelné, hogy a konzervativizmus jegyében felrobbantassék.”

(Lengyel Géza: Műcsarnok. Nyugat 1912/22)

http://www.peticiok.com/nyilatkozat_az_mma-val_kapcsolatos_kormanyhatarozatrol#form

Lábjegyzet:

„Az egész probléma egy pillanat alatt megoldódnék, ha a közönség túlnyomó része elégedetlen volna a mai helyzettel, ha társadalmilag, tagságilag és látogatásaival nem támogatná a Műcsarnok mai vezetőségét. De ennek éppen az ellenkezője áll, mert kétségtelen, hogy a Műcsarnok mögött nemcsak a hivatalos körök leplezetlen lelkesedése áll, hanem nagy társadalmi rétegek megelégedése is. Aminthogy a krajcáros regények mögött is jóval nagyobb olvasótábor terebélyesedik, mint a valóban művészit alkotó irodalom mögött. Amig tehát a művészetet fel nem ismerő tömeg és ehhez számítjuk az ízlésük szerint nyilván közéjük tartozó társadalmi előkelőségeket és hivatalos köröket is, nem válik műértővé, addig a mai helyzeten segíteni nem lehet. A tömeg pedig mindig átlagos, sőt még kevesebbet jelentő, ma is az, és a jövőben is az fog maradni.”

(Farkas Zoltán: Viszálykodás a Műcsarnok körül. Nyugat 1931/2)

Németh András Péter felvétele

A Gruppo Tökmag Necropolis című kiállítása Halottak napján nyílt meg az FKSE kiállítóterében. A nagyvárosi régészet projekt legújabb kutatásának eredménye a temetőkkel és sírkövekkel foglalkozó műtárgycsoport. 

A nagyvárosi régészet a Gruppo Tökmag évek óta tartó projektje, amely során régészeti eszközök segítségével figyelik meg és rögzítik a városi nyomokat. Kutatásuk alatt foglalkoztak már falba karcolt jelekkel, kommunista jelmondatok maradványaival vagy felismerhetetlenségig rozsdásodott táblákkal is. Az utcai nyomok felfedezését és megfigyelését mindig először azok precíz megörökítése, majd feldolgozása, továbbgondolása követi különböző eszközök és technikák felhasználásával.

A Necropolis című kiállításon a kutatás középpontjában a temetők állnak. A művek reflektálnak az 1920-as évek funkcionalizmusára, a parcellák felosztására, az azokat összekötő ösvényekre és a különböző sírkövekre is. A kiállításon így a tapasztalatok kivonata látható. Megjelennek életnagyságú sírkövek, azonban kő helyett színes papírokból felépítve. Emellett azonban ezek kicsinyített modellje is megjelenik viaszból, ami a temetői gyertyákat juttatja eszünkbe, azonban ezekben nincs kanóc, nem lehet őket elégetni, megsemmisíteni. A kutatás dokumentálásaként megjelenik egy diasor is, amin különböző sírkövekről készült fekete-fehér, nosztalgikus hangulatú fotókat lehet megtekinteni. A komor hangulatot azonban rögtön ellensúlyozzák a diavetítő mellett elhelyezett színes akvarellek, amelyek a viaszból és fából megvalósult sírköveket mutatják meg síkban.

Így a kiállítás cseppet sem lehangoló, sötét vagy unalmas, a vidám főszínek ismétlődésével inkább a megfigyelt formai archetípusokra koncentrál.

Stúdió Galéria
2012. november 2 – november 29.

           Kép a művész honlapjáról

Dezső Tamás kiállítása a Várfok Project Roomban a grandiózus Fotóhónap Fesztivál egyik kisebb programja, ami mégis nagy érdeklődésre tarthat számot. A leginkább sajtófotóiról híres alkotó Románia sorozatának 9 darabját választotta ki művészi fényképei közül.

A Románia sorozatot 2011-ben kezdte el Dezső Tamás, de a mai napig befejezetlennek tekinti. Az ország különböző vidékeit bemutató fényképek utazásainak személyes archívumaként értelmezhetőek. A fotókon feltüntetett pontos helyszínek kötik térben konkrét tájakhoz, városokhoz és közösségekhez a képeket. Azonban az utazás nem csak térbeli síkon, hanem időben is megvalósul azáltal, hogy Dezső Tamás a történelemmel, régi értékek elmúlásával, de a személyes hagyományok életben maradásával foglalkozik. A helyi sajátosságok és a valóságos emberek így büszkén jelennek meg, megmutatva a máig élő lokális értékeket. A fotók esztétikája első ránézésre tárgyilagos tűnik, azonban a művész saját motivációja teszi erősen emocionálissá őket. Hiszen saját kulturális tradícióit és örökségeit kutatja fel, rögzíti és mutatja be. Teszi mindezt úgy, hogy ő maga nem román, Budapesten született, és képein a román-magyar különbségek, ellentétek vagy konfliktusok helyett inkább a posztkommunista országok ambivalenciájára koncentrál. Egyszerre jelennek meg a letűnt ipari kor omladozó maradványai, és a kommunizmus alatt megőrzött értékek új kibontakozása.

Tehát a fotók témájában és esztétikájában ugyanaz az ambivalencia jelenik meg. A kiállításon azonban nem, hiszen az egyértelműen kimagasló.

Várfok Project Room
2012. október 20 – november 24.

       Kép a művész honlapjáról

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nem fogok sokat beszélni; 5, maximum 7 percet. Mindössze egy papírra írtam fel ezért pár ezer karakternyi mondandómat, hogy ne tartsam fel Önöket nagyon, hiszen fontos események történnek itt ma este. Nemcsak azokra a programokra gondolok, melyeknek hamarosan szem- és fültanúi lehetünk a terekben.

Világosan itt áll egy kiállítás, melyen Magyarország kortársművészeti helyszínei közül két fontos intézmény a főszereplő. Az 54 éves Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület rendezett kiállítást a 25 éves ICA-D-ben. A két intézmény együtt jóval idősebb, mint maga Dunaújváros. Mégis úgy tűnik ez az utolsó kiállítás. A szocialista nehézipar fellegvárának fénykora már rég tovatűnt és úgy tűnik, a város és vezetése némán hagyja, hogy a vakohászati kombináttal együtt a kulturális értékek is szépen lassan elsorvadjanak és csendesen visszacsupaszodjon Dunaújváros Dunapentelévé. Nem traktálom Önöket súlyos történelmi fogalmakkal, idegenszavak egy mondatba zsúfolásával, vagy filozófiai elméletekkel. Ezek nélkül is belátható, hogy ami történik nem helyes.

Engedjenek meg egy rövid személyes történetet. Ma délelőtt, amikor a barátságtalan őszi időben Kaszás Tamással róttuk hosszan Dunaújváros néptelen utcáit, sok kérdés merült fel bennem. Mert fantasztikus dolgokat láttunk, és egyben rengeteg lehetőséget. Rengeteg kihasználatlan lehetőséget. Ilyen volt a Vasmű szomszédságában a szinte végtelen, de üresen pusztuló garázssor, vagy a Dunaparton a monumentális fémszobrászati szoborpark. Az ICA-D ezzel ellentétben egy nagyon jól kihasznált lehetőség. Olyan, amit mindenki hiányol a vidéki városokból. Azoknak a helyeknek egyike, melyek ellenpontozhatják az ország Budapest-központúságát.

De térjünk vissza a kiállításra. Hosszú lenne felsorolni a kiállítók névsorát és életrajzát. Nem is szabad, de nem is ez a lényeg, hiszen csoportosan állítanak ki. És nem pusztán csoportosan, hanem egyenesen csoportokban. A kiválasztott hét formáció, a The Corporation, az enemá, az Ilona SE, a M.I.L.K., a News From the Future, a sexyállat és a Rajzlap.

Anélkül, hogy feleslegesen, hosszan, esetleg unalmasan kritizálnám a kiállított műveket, vagy részegységeket, azt azért megállapíthatom, hogy mindegyik egység koherens egész, annak ellenére, hogy esetenként alkalmi és valószínűleg illékony társulásokról van szó.

A kiállításon minden projekt önmaga jelentésén túl „tud valamit”. A M.I.L.K. etet,  a The Corporation játszat, az Ilona SE megmozgat és megitat, az enema éget, a Rajzlap kutat,  a sexyállat nagyon szexi és még zenél is, a News From the Future pedig megoldja a jövőbeni lakhatási gondokat. Ez a harmadik alkalom, hogy a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület a Rottenbiller utca sarkától elszakadva, Dunaújvárosban rendezi meg éves kiállítását. Művészek és kurátorok együtt pályáztak tematikus koncepciókkal bebizonyítva, hogy csapatban dolgozni jó és egyben nagyon vicces. Vicces, de keserédes a poén, hiszen már Bajza József is megmondta, hogy „Sírva vígad a magyar”. Vagy inkább, ebben a speciális helyzteben vígadva sír. Hiszen az enema és a News From the Future egyaránt az ICA-D közeli végéből alkotott groteszk installációt.

A Világosan itt áll! kristálytiszta állítás és kiállítás. Nem mondja meg mi a magyar, inkább megmutatja. Teszi ezt képzőművészeti és kultúrpolitikai állásfoglalásokon keresztül.

Az imént Bajza József Borénekéből idéztem és lassan most is közeleg a bor várva várt ideje, később pedig talán az éneké is, és csak bízhatunk benne, hogy ami történik, az csak egy rossz vicc és nem kell siratódalt énekelnünk. Nem idézem sem Heideggert, sem Platónt és pláne nem Wittgensteint, vagy Eco-t. Inkább csak világosan, magyarul és itt állva a kiállítást megnyitom!

MűvészetMalom, Szentendre

2012. szeptember 28 – november 11.

Performansz nélkül nyílt meg Szombathy Bálint Városjelek című „retrospektív jellegű” kiállítása a szentendrei MűvészetMalom tavasszal átadott új épületszárnyában.

Retrospektív jellegű, mivel a tárlat, melnyek kurátora Bárdosi József, az 1971 és 2012 között keletkezett, urbanisztikai objet trouvé-kel foglalkozó fotó- és videómunkákat mutat be. A kiállítás szellős áttekintést nyújt Szombathy életművéből, földkábeleket ábrázoló vintage fotókon, vászonra nyomtatott vakolatrészleteken, illetve három videóinstalláción keresztül. Az installáció legérdekesebb eleme egy gigászi földkábel, mely fizikailag is összefűzi a három emeleten látható konceptmunkákat.

Szombathy Bálint (a.k.a. Art Lover, a.k.a. Karen Eliot) konceptuális művészeti tevékenységén túl írott és vizuális költészettel, performanszokkal és teoretikus szövegek írásával is foglalkozik, emellett 2007 óta a Magyar Műhely című periodika szerkesztője.

A Városjelek című kiállítás terei a legnagyobb rosszindulattal sem gyanusíthatók zsúfoltsággal; a falfelületek nagyrésze neutrálisan csupasz maradt. Ennek ellenére, ha sikerül felülemelkednünk a kiállítótér részleges ürességén, viszonylag alaposan megismerkedhetünk Szombathy alkotói érdeklődésének egy bizonyos szeletével. Kérdés, hogy ebben az esetben jogosan címkézhető-e fel a kiállítás a retrospektív jelzővel. 

Katarina Ševič: Tutaj színpad

”Csönd. A bútorok csöndje”

A bútorok dialógusai mindig egyszerűen érthetőek. Nem érezzük magunkat kínosan attól, hogy belehallgatunk beszélgetéseikbe, ugyanis a történet nem fontos. Állhatnak akármilyen személyes térben, felidézhetnek akármilyen narratívát, érteni fogjuk a tárgyakat, mert aminek egyedül alá vannak rendelve, az az elmúlás, a cselekvés hiábavalósága, ez pedig kollektív ismereten alapul. Mándy Iván A bútorok című kisregényében a tárgyak párbeszédét és megértésük lehetőségét vázolja fel. Katarina Šević kiállításán nincsenek bútorok, mégis, az alkotó meghatározása – „az elhagyott színpad kelléktára” –, illetve a galéria honlapján közölt szöveg alapján akár egy Mándy-novella is lehetne: „minden kiállított tárgy, kép és kosztüm bizonyos élethelyzeteket és narratívákat idéz fel. Mindez a néző számára – a személyes és közösségi tapasztalat és traumák, esetleg a tudatalatti szféráját is megmozgatva - saját szerepének meghatározását is felkínálja”.

forrás: artportal.hu

„Viszonylag unalmas és már csak az összehasonlítás furcsaságából következően is teljesen hiábavaló volna számon kérni a Tutaj színpad-on, azokat az elemeket, melyek miatt működnek Mándy szövegei. Ugyanakkor a szövegek szereplői és Šević kiállított tárgyai között két alapvető hasonlóság van; az első a beszélő szándéka (a hangsúly pedig itt nem a mondat fajtáján van, hanem azon, hogy a beszélőnek szándéka van megszólalni). A kiállításon szereplő tárgyak – céljuk szerint – ugyanúgy, ahogy a bútorok, minden egyes dialógusukban olyan narratívákat idéznek fel, amelyek személyes élményekből indulnak ki, de a kollektív emlékezet, vagy a közösségi tapasztalat miatt a befogadó számára is érthetőek. Katarina Šević eddig olyan tárgyi jelekkel és a kollektív színházi előadások során olyan fogalmakkal dolgozott, amelyekkel a közös történelmi múltra, vagy a jelen közéleti eseményeire reflektálhatott. A kiállítás több éves alkotói folyamatok megjelenítésére vállalkozik; 2010-től kezdve láthatunk fotókat, jelmezeket és színpadmodelleket. A 2010-ben bemutatott[1], Tehnika Schweiz-cel közösen létrehozott A Tárna Hősei című előadásaik során olyan jeleneteket adtak elő, a szerepük szerint a mélyben rekedtek egymásnak, melyek vagy személyesen a művészekkel történtek meg, vagy a híradókból ismert aktuális események voltak. Ezáltal egyrészt a kollektív emlékezetben megőrzött egy- egy hír egyfajta megjelenítésére és nyomatékosítására, vagy felidézésére törekedtek, másrészt olyan szerepekre is rákérdeztek, amelyek eddig talán reflektálatlanul „generációról-generációra, vagy nemzetről-nemzetre léteztek.”[2]

Šević tárgyai bár valóban sokrétű referencia rendszert szolgáltatnának, végül csak mérsékelten tudnak a kiállítótérben úgy dialógusba lépni egymással, hogy az a néző számára is érthető legyen – ennyiben A bútorok ellenpontjai.

A másik kapcsolat a Tutaj színpad és A bútorok között pedig szorosan összefügg azzal, ami szerintem ennek a „hallgatásnak” az oka. A bútorok, akik Mándy regényében egymással kommunikálnak, mindig egy szobában, vagy egy zárt térben állnak, ami a többiektől elszeparálja őket. Van köztük kapcsolat, egy történet részei, sőt lehetnek vissza-visszatérő alakok is, de mindenképp kell egy rendező, aki ezekbe a szobákba helyezi el őket, ahol a saját történeteiket mesélhetik, mert egy nagy, közös térben zűrzavar alakulna ki. Katarina Šević művei kapcsán hasonló helyzetről beszélhetünk. A Tutaj színpad esetében nem eldöntött, hogy kiállítás, vagy installáció. A Galéria is egyszer így, egyszer úgy hivatkozik rá. Amennyiben installáció, akkor egy műként kellene kezelni egy lényegében hároméves alkotói periódus egyes részeit. Bár a kiállított tárgyak összefüggenek egymással, de nyilvánvalóan nincs mindig közöttük szoros viszony, nem tudunk a tizenegy „műtárgycsoportból” egy narratívát összeállítani. Ha viszont kiállítás a Tutaj színpad, akkor maguk a bemutatott tárgyak mint fragmentumok szerepelnek csupán, így pedig egyenként annyi asszociációt kínálnak, hogy szintén értelmezhetetlenné válik a kiállítás egészében.

Ezek a tárgyak tehát nem szólalnak meg, vagy ha igen, akkor olyan személyes hangon, amit csak nagyon nehezen lehetne megfejteni. A nehezen érthetőség oka végül is nem a kollektív ismeretek hiánya vagy a megértésre való hajlandóság, hanem a rosszul felkínált lehetőség.

Knoll Galéria, Budapest, 2012.09.10 – 10.11

Leroy Brothers: A véletlen emberi kapcsolatok természetrajza

A web 2.0 és a közösségi média elterjedésének és töretlen népszerűségének eredménye az, hogy egyre több új platform és website jelenik meg azzal a céllal, hogy online közösséget hozzon létre. Ezek közül egy a Leroy Brothers BDRtist (Be the artist) című projektje is, amelyet most az acb Galériában mutatnak be.

A projekt művészeti, azonban magán hordozza a közösségi oldalak alapvető jegyeit. Legfontosabb talán az, hogy összeköttetésben van a legnépszerűbb oldalak közül hárommal, a Facebookkal, a Twitterrel és a Flickrrel. Ez megkönnyíti a regisztrációt és elősegíti a projekt terjedését is, hiszen így felhasználóként egy kattintással megoszthatjuk BDRtist tevékenységeinket a különböző platformokon.  Természetesen  lehetőségünk van arra – a ma már egyre ódivatúbb opcióra – is, hogy kitalált vagy álnéven regisztráljunk, így létrehozva egy tetszőleges online alteregót.

           A szerző saját fényképe

A közösség tagjaként nincs is más dolgunk, mint képek és 100 karakteres szövegek feltöltése, és mások elismerésének megszerzése, hiszen ez juttathat minket hozzá a hőn áhított 15 perc hírnévhez. A képek és a rövid mottók folyamatosan jelennek meg az oldalon, azonban a „like”-ok összeszámlálása és a rangsor felállítása csak minden századik órában történik meg. Száz óra a közösségi médiában és általában az internet folyamatosan frissülő univerzumában hosszú idő. Ez a lassú tempó az, ami a projektet igazán különlegessé teszi, hiszen egy teljesen szokatlan internetes magatartást, a türelmet követeli meg a felhasználóktól. Mindemellett azonban minden századik órában a legjobbnak ítélt képekből és üzenetekből egy új műalkotás, egy montázs készül. Ebből az aspektusból tekintve a száz óra szinte másodperceknek tűnik más művészek akár több hónapos vagy éves alkotási folyamatához képest.

           A szerző saját fényképe

A projekt különösen akkor válik izgalmassá, amikor mint kiállítás jelenik meg. Egy bámulatos installáció látható az acb white cube - ám közel sem steril - terében, amiben a Leroy testvérek nem csak művészként, hanem kurátorként is megjelennek, hiszen egy statisztikákon és kvalitatív válogatáson alapuló kiállítást hoztak létre. A kiállítótérbe belépve a középső teremben rögtön egy 250 nyomtatott plexiből álló installáció fogad minket, ami jól illusztrálja, hogy milyen hálózatszerűen kapcsolódnak össze a feltöltött anyagok, és hogyan nyernek el egymás mellett különböző jelentésrétegeket. Látunk itt önarcképeket, városi látképeket és digitalizált régi fényképeket egyaránt. Az egyvelegben megjelennek olyan mondatok, mint például: „Act like a lady, think like a boss.”, „Go and get laid.” vagy „There’s more than one way to skin a cat.”. A sokszor finoman áttetsző plexi lapok áthatásai így érdekes kijelentéseket hoznak létre. Külön izgalmas az, hogy a plexi négyzeteket tartó finom damilokat a fényforrást körülvevő gipsz stukkóra rajzszögezték, ami így, szegecsekkel teletűzdelve egészen bizarr, ambivalens hatást kelt.

           A szerző saját fényképe

Emellett megjelennek még ebben a térben a Magyarországról beküldött képek és feliratok is, olyan nevekkel, mint például Koleszár Adél vagy Csiszér Zsuzsi. Azonban az önállóan installált képeken kívül az oldalsó termekben a sokkalnagyobb méretű (180 x 180 cm-es) montázsok is helyet kaptak, amelyek minden századik nap után jönnek létre. Az így kialakuló kompozíciók két kép áttűnéséből és két idézetből állnak, és természetesen mind a négynél szerepel a beküldő felhasználó neve. Fontos kiemelni azt, hogy a kiállítás egyik terét szinte teljesen Maria Elena Udalinak szentelték, aki jelenleg az összesített ranglista élén áll, tehát a közösség legnépszerűbb tagja. Néhány képe és idézete mellett hangsúlyosan megjelenik a profilképe (portréja) és az oldalon elért eredményei is. Ezen a kiállításon az ő munkái és a személye lehetett az, ami a projekt részeseként magasművészeti szintre emelkedhetett, és beküldött képei megvásárolhatóvá váltak egy kereskedelmi galériában.

Forrás: acb Galéria

Végül fontos kiemelni, hogy a kiállításon megjelenik egy online számítógép, amelyen mindenki nyomon követheti az internetes projekt folyamatos változását, és maga is regisztrálhat, részt vehet benne. Érdekes az, hogy a szinte már múzeumi tárgyként posztamensre emelt elavult laptop folyamatos online jelenléte kihangsúlyozza az installáció és a műalkotások statikussága mellett a hardware-ek folyamatos elöregedését is.

Egy kereskedelmi galériánál mindig fontos a kiállított műalkotások értékesítése is a bemutatásuk mellett. Kérdéses viszont az, hogy fizet-e valaki olyan printekért, amelyeket maga is elkészíthet? Hiszen a képek elérhetőek az interneten, a montázsok elkészítése sem igényel bonyolult képszerkesztési ismereteket. Ezzel kapcsolatban felmerül az is, hogy egyáltalán beszélhetünk-e eredeti műalkotásokról, árképző tényező-e az eredetiség? Hogyan lesz a kiválasztott képekből és mondatokból három és félmilliós műtárgy?

Forrás: acb Galéria

Az árak világítanak rá arra, hogy itt már nem csak 15 perc hírnévről van szó, hanem egy sokkal összetettebb folyamatról, ami műalkotások árain keresztül mutatja be azt, hogy mennyit ér, ha a közösség tagjai elismernek és kiemelnek egy-egy amúgy teljesen hétköznapi vizuális vagy szöveges üzenetet. A felhasználók aktivitása és a projekt felületén eltöltött ideje az, ami egy olyan kiállítás kiindulópontja lehet, ahol még Christen Johansen profilképe is több mint félmillió forintot ér a digitális megjelenéséhez képest óriási (60 x 60 cm-es) méretben.

acb Kortárs Művészeti Galéria
2012. szeptember 7 – október 5.