Katarina Ševič: Tutaj színpad
”Csönd. A bútorok csöndje”
A bútorok dialógusai mindig egyszerűen érthetőek. Nem érezzük magunkat kínosan attól, hogy belehallgatunk beszélgetéseikbe, ugyanis a történet nem fontos. Állhatnak akármilyen személyes térben, felidézhetnek akármilyen narratívát, érteni fogjuk a tárgyakat, mert aminek egyedül alá vannak rendelve, az az elmúlás, a cselekvés hiábavalósága, ez pedig kollektív ismereten alapul. Mándy Iván A bútorok című kisregényében a tárgyak párbeszédét és megértésük lehetőségét vázolja fel. Katarina Šević kiállításán nincsenek bútorok, mégis, az alkotó meghatározása – „az elhagyott színpad kelléktára” –, illetve a galéria honlapján közölt szöveg alapján akár egy Mándy-novella is lehetne: „minden kiállított tárgy, kép és kosztüm bizonyos élethelyzeteket és narratívákat idéz fel. Mindez a néző számára – a személyes és közösségi tapasztalat és traumák, esetleg a tudatalatti szféráját is megmozgatva - saját szerepének meghatározását is felkínálja”.
forrás: artportal.hu
„Viszonylag unalmas és már csak az összehasonlítás furcsaságából következően is teljesen hiábavaló volna számon kérni a Tutaj színpad-on, azokat az elemeket, melyek miatt működnek Mándy szövegei. Ugyanakkor a szövegek szereplői és Šević kiállított tárgyai között két alapvető hasonlóság van; az első a beszélő szándéka (a hangsúly pedig itt nem a mondat fajtáján van, hanem azon, hogy a beszélőnek szándéka van megszólalni). A kiállításon szereplő tárgyak – céljuk szerint – ugyanúgy, ahogy a bútorok, minden egyes dialógusukban olyan narratívákat idéznek fel, amelyek személyes élményekből indulnak ki, de a kollektív emlékezet, vagy a közösségi tapasztalat miatt a befogadó számára is érthetőek. Katarina Šević eddig olyan tárgyi jelekkel és a kollektív színházi előadások során olyan fogalmakkal dolgozott, amelyekkel a közös történelmi múltra, vagy a jelen közéleti eseményeire reflektálhatott. A kiállítás több éves alkotói folyamatok megjelenítésére vállalkozik; 2010-től kezdve láthatunk fotókat, jelmezeket és színpadmodelleket. A 2010-ben bemutatott[1], Tehnika Schweiz-cel közösen létrehozott A Tárna Hősei című előadásaik során olyan jeleneteket adtak elő, a szerepük szerint a mélyben rekedtek egymásnak, melyek vagy személyesen a művészekkel történtek meg, vagy a híradókból ismert aktuális események voltak. Ezáltal egyrészt a kollektív emlékezetben megőrzött egy- egy hír egyfajta megjelenítésére és nyomatékosítására, vagy felidézésére törekedtek, másrészt olyan szerepekre is rákérdeztek, amelyek eddig talán reflektálatlanul „generációról-generációra, vagy nemzetről-nemzetre léteztek.”[2]
Šević tárgyai bár valóban sokrétű referencia rendszert szolgáltatnának, végül csak mérsékelten tudnak a kiállítótérben úgy dialógusba lépni egymással, hogy az a néző számára is érthető legyen – ennyiben A bútorok ellenpontjai.
A másik kapcsolat a Tutaj színpad és A bútorok között pedig szorosan összefügg azzal, ami szerintem ennek a „hallgatásnak” az oka. A bútorok, akik Mándy regényében egymással kommunikálnak, mindig egy szobában, vagy egy zárt térben állnak, ami a többiektől elszeparálja őket. Van köztük kapcsolat, egy történet részei, sőt lehetnek vissza-visszatérő alakok is, de mindenképp kell egy rendező, aki ezekbe a szobákba helyezi el őket, ahol a saját történeteiket mesélhetik, mert egy nagy, közös térben zűrzavar alakulna ki. Katarina Šević művei kapcsán hasonló helyzetről beszélhetünk. A Tutaj színpad esetében nem eldöntött, hogy kiállítás, vagy installáció. A Galéria is egyszer így, egyszer úgy hivatkozik rá. Amennyiben installáció, akkor egy műként kellene kezelni egy lényegében hároméves alkotói periódus egyes részeit. Bár a kiállított tárgyak összefüggenek egymással, de nyilvánvalóan nincs mindig közöttük szoros viszony, nem tudunk a tizenegy „műtárgycsoportból” egy narratívát összeállítani. Ha viszont kiállítás a Tutaj színpad, akkor maguk a bemutatott tárgyak mint fragmentumok szerepelnek csupán, így pedig egyenként annyi asszociációt kínálnak, hogy szintén értelmezhetetlenné válik a kiállítás egészében.
Ezek a tárgyak tehát nem szólalnak meg, vagy ha igen, akkor olyan személyes hangon, amit csak nagyon nehezen lehetne megfejteni. A nehezen érthetőség oka végül is nem a kollektív ismeretek hiánya vagy a megértésre való hajlandóság, hanem a rosszul felkínált lehetőség.
Knoll Galéria, Budapest, 2012.09.10 – 10.11
