Nagy Viktória írása
Ismertem egy Roland nevű fiút. Tizenöt éves korom környékén majdnem minden hétvégét együtt töltöttünk, egy társaságban. Akkoriban kezdtem anyukám nagy szomorúságára éjszaka kimaradozni, inni és cigizni. Nem történtek ezekben az időkben olyan nagyon különös dolgok, csak elkötöttük a biciklijeinket, találkoztunk egy bolt előtt, vettünk néhány sört és kiültünk a parkba.
Azt hiszem, Szabó Eszter, fiatal képzőművész is ismeri Rolandot. Mintha emlékeimből kiemelve festette volna meg ezt az örökké kissé félrefordított ellenzős baseballsapkás fiút, aki hol fekete, hol más színű halálfejes pólót, sportos, kapucnis, szürke melegítőfelsőt és szűk farmernadrágot viselt. Szemüvege nem volt, de az elmúlt hét év alatt ez változhatott. Bmx-ezett, ritkán járt be a szakiskolába, sokat veszekedett az apjával, imádta a hörgős hardcore zenekarokat és a koncerteken ököllel zúzni a tömegben.
Amikor először megláttam Szabó Eszter Roland című festményét, majd animációs filmjét, valamilyen furcsa „ismerős és mégis ismeretlen-érzése” kerített hatalmába. Egyszerre szembesültem a régi haverom sztereotip voltával és a jövőjéről festett elkeserítő képpel, amelyet a saját életem cseppet sem kecsegtető képének is éreztem egyben. Rettegek attól, hogy rájövök, én is tagja vagyok annak a fiatal generációnak, aki „a saját fiatalkorában él egészen élete végéig.”
A felnőttek fejlődésének három elméleti megközelítése létezik. Biológiai szempontból az egyén számára a fejlődés véget ér egy ponton, ahonnan fokozatos hanyatlás következik. Egy másik megközelítés szerint a biológiai érés tulajdonképpen véget ér, de a hanyatlás nem kezdődik meg, mert a felnőttek és idős emberek még szerepet játszanak a kultúra továbbörökítésében, reprodukciójában. Szabó Eszter idősekről készített portréit 2010-ben az utóbbi szemlélet szerint alkotta meg. A gondolatot az olajfestmények animálásával erősíti meg. Az Adamról, Kathiról, Rolandról, Sylvie-ről, Markról festett reprezentatív portrék videoloopban mozogni és beszélni kezdenek.
Roland, az idős ember a 2000-es évek fiataljainak öltözékében ül, sötét háttér előtt. Egy négyperces videórészletben szuszog, horkant, lélegzik, majd elkezd arról beszélni, hogy a mai fiatalok milyen furcsák, idegenek számára, mint a csontvázak. Saját fiatalkorára úgy emlékszik vissza, mint ami értékesebb, tartalmasabb volt, hiszen ő még találkozott a barátaival, elmentek biciklizni, gördeszkázni és partizni amellett, hogy néha otthon ültek és számítógépes játékokkal játszottak.
A generációk között azonban nincs is olyan nagy szakadék, mint az elsőre tűnhet az idős Roland szavaiból. Nem a fiatalok ellenállása, teljes szembefordulása a jellemző, hanem egy folyamat, amelyben az ifjabb generáció következtetéseit levonva kapcsolódik az őt megelőzőhöz. Így tehát a szülők, nagyszülők nem mentesülnek a felelősség alól, nem függetleníthetik magukat a lázadó fiatalságtól, hiszen ők gyakorolták rájuk a legnagyobb hatást, nem kevésbé jelentős hatást, mint a kortársak. Szabó Eszter a jelenkori idősek hozzáállását vizsgálja az őket követő generációhoz. Következtetései alapján a mai, húszas éveikben járó fiatal felnőttek nyugdíjas éveikben hasonló kapcsolatban, viszonyban fognak állni az ifjakkal.
Sok összetevős a Szabó Eszter figurái segítségével vázolt világkép. Vizsgálatához figyelembe kell venni az egyén pszichológiai és biológiai adottságait, valamint a szociális és gazdasági környezetet, és ezek kölcsönhatásait. A mi ipari társadalmunk lakóira a jelen helyzet alapján valóban ilyen egyértelműen rásüthető a változás, a változtatás képtelensége? Egymástól elszigetelődött, fekete kis szobában üldögélő, elhízott, belenyugvó idős emberek leszünk, akik serdülőkoruk emlékeit dédelgetve várják az elkerülhetetlent? Hogyan értékelik valójában az öregek az életet, saját korábbi életüket és a jelen társadalmát?
A magam részéről szeretnék hinni a harmadik elméletben, amely nem hagyja figyelmen kívül egyik fent említett vizsgálati aspektust sem. A felnőtt fejlődés kulturális megközelítése szerint az egyes emberek számára a fejlődés egy egész életen át tartó folyamat, melyben a biológiai, pszichológiai és szociális tényezők az egymást követő életszakaszokban kulturális és történelmi körülményektől is függően szerveződnek. Az aktív alkalmazkodás képességével ebben a folyamatban mindig új élményekkel gazdagíthatjuk magunkat, új felismerésekre ébredhetünk.
Azt hiszem, Roland egy kicsit örülne neki, ha mutatnék neki egy festményt, amely idős korából származik. De nem fogok vele újra találkozni és minden bizonnyal nem volt ott 2010-ben a Derkovits-ösztöndíjasok kiállításán sem. Vélhetően még az interneten sem fedez fel ma egyetlen kortárs művészeti honlapot sem. Nekem marad a szembesülés a kiállítóterek falain, ahol Szabó Eszter öregekről alkotott festmény- és videósorozatával megrázóan kegyetlen ítéletet mond ki.
