Dózsa Kamilla írása
2' 47", HD videoloop, 2010
Szabó Eszter Mária című videoloopjának alapja egy középkorú, tagbaszakadt nőt ábrázoló olajkép, ami megelevenedik, saját külsejét, és megfestésének módját szidja, kritizálja. A nő szemei kicsik, mélyen ülők, a szája keskeny. Elégedetlenül lefelé biggyedő ajka és összehúzott tekintete megkeseredetté, kötekedővé teszi megjelenését. Rúzsa, ékszerei és szőrmegalléros kabátja az eleganciára való törekvést mutatják. Hangja sopánkodó, kissé torz. Mozgása eleven, élénk fejrázás és a levegő mély, ideges beszívása következtében a mellkas eleven mozgása kíséri a panaszokat.
Már első ránézésre is „besavanyodott” hatást kelt, de azért igyekszik kicsinosítani magát. Ám teste felett már eljárt az idő, amin kisugárzása sem javít, hisz csak úgy árad belőle az élettel és önmagával szembeni elégedetlenség. Mondanivalóját már mind ismerjük, hallottuk jó párszor, de már elsőre sem hatott ránk túlzottan. Bizonygatja, hogy önmaga miatt fontos mindaz, amit felsorol, az önképe függ tőle, saját magáért akar jól kinézni. Ám többször világosan felsejlik, hogy valójában a megfelelni vágyás, a mások felé mutatott álcájának megsértése, lerombolása a problémája. Viselkedésével nem nagyon lopja be magát a szívünkbe, így sajnálni se tudjuk mint Szabó leleplező tettének áldozatát.
Megjelenése és mondatai egyaránt sztereotipak, megunásig ismerős minden szava, gesztusa. Emiatt nehéz eldönteni róla, vajon autonóm egyéniség-e, akit ezúttal eredeti, megszokott közegétől – mondjuk egy buszmegállótól vagy piactól – függetlenül látunk. Esetleg egy típus, amely a társadalom egy jellegzetes csoportját képviseli, s amelynek tagjaival mi is szembetalálkozunk nap mint nap.
Ezt a benyomást erősíti a videó képkivágása, ami kiemeli Máriát természetes környezetéből, semleges, üres térbe helyezésével az alkotó megnehezíti a szituáció, a szereplő helyzetének azonosítását. Nem kapunk semmilyen támpontot előzményekről, okokról, csak hirtelen ránk zúdul a panaszfolyam. Mária beszéde eleinte monológszerű, ami mindenkinek szólhat, csak úgy, a nagyvilágba, ha már nincs senki, aki meghallgatná. A kisebb szünetek és a „nekem igenis számít” bizonygatása elmozdítják a párbeszéd felé a helyzetet, ám a beszélgetőpartnert Szabó Eszter nem mutatja meg. Talán a másik félnek nem is a képmezőn a helye, hisz Mária a művész munkáját kritizálja. Szabó alakjai életre kelnek, saját identitással rendelkeznek: beszélnek alkotójukhoz, mozognak, megvan a maguk határozott véleménye, csak épp helyüket nem tudják elhagyni. A felháborodott panaszkodásból arra következtethetünk, hogy viszonyuk nem mindig felhőtlen, sőt erőpróbákkal tarkított. A képmezőkön jelennek meg a művész alkotás közbeni dilemmái; a beszélő festmények az alkotófolyamat során változó, átalakuló koncepció metaforáinak tekinthetők.
Többszöri megtekintés után egyre inkább múlik a felszínes megközelítés, Mária kezd többnek tűnni nevetséges vagy szánalomra méltó középkorú nőnél. Szociológiai elemzésként is elfogadható karakterrajzot kaphatnánk, azonban Szabó ezt elvicceli, a színpadias gesztusokkal, karikatúraszerű megjelenítéssel túlzásba esik, ezzel elvesztve az ilyen elemzésektől elvárt objektivitást. Így a videó olyan, mint egy szórakoztató gif, aminek komolytalanságát azonban megingatja a műbe csempészett művész-alkotás viszony.
